nem birom egyszeruen elviselni... a feszito erzest a mellkasomban, ugy erzem mindjart felrobbanok az elfolytott indulatoktol, erzelmektol. ujabb be nem tartott igeret, nekem pedig egy ujabb ejszaka amit a konnyaztatta parnamba fordulva tolthetek. annyival konnyebb lenne ha neha az emberek fejebe lathatnank. egy pillantast kernek csak belole. belole aki sosem mond el semmit magarol, megis van benne valami olyan hihetetlen vonzo ero, ami miatt keptelen vagyok elszakadni tole, nem tudom elengedni. amiota megismertem, korulotte jarnak a gondolataim, felek hogy beleszeretek...de megjobban felek tole, hogy mar  meg is tortent...

Tomorrow will be better

    Sétálok az utcán, a zene a lehető leghangosabban dübörög a fülemben. A külvilágnak a legapróbb hangfoszlánya sem juthat be az én kis elzárkózott világomba. Mereven nézek magam elé, ügyelve rá, hogy tekintetem egyetlen pillanatra se hagyja el a földet. 

    Minél közelebb kerülök hozzá, hogy hazaérjek, annál gyorsabban sétálok, már szinte futok...de közben egyre hosszabbak lesznek a másodpercek, én pedig úgy érzem soha nem léphetek már be a kis birodalmamba.

    Végre elérem a lépcsőházat, de még mindig olyan messzinek tűnik a célom. Csiga lassúsággal mászom meg mind a négy emeletet, de végre az ajtó előtt állok. Hisztérikusan feltépem, majd a dübörgő zene miatt észre sem véve a kelleténél hangosabban csapom be magam után. Nem baj. Úgysincs itthon senki. A hátamat egy pillanatra az ajtónak támaszom, de hamar ellököm magam. 

    Gyorsan bevetem magam a szobácskámba. Az én saját kis világomban. Óvatosan, becsukom az ajtót, leülök az ágyamra. A szám öntudatlanul mosolyra húzódik. Kitépem a fülemből a zenét.

    És...és egyszercsak leolvad az arcomról a vigyor. Mert rám szakad a csend. Az elképzelt biztonságot nyújtó szobám egyszerre támadónak tűnik, mégis biztonságosabb, mint bármi más. 

    Semmi nem szól. Nincs zene, az utca zajai nem szűrődnek be a csukott ablakon. Most még a laptop egyhangú zümmögése sem töri meg a csendet. Az egyetlen dolog amit hallok, ahogy a szívem akar kétségbeesetten kiszakadni a mellkasomból.

    Meg akarom törni a némaságot. Kinyitom a számat, és becsukom a szemem. De nem hagyja el hang a torkomat. A szám kiszárad, minden gondolat a örökre a torkomban ragad. 

     Még a csendnek sem tudom elmondani amit szeretnék. Pedig ő igazán meghallgat. De nem reagál. Most tehát nincs mit mondanom. Vagy inkább nincs kinek. Hát elmondom magamnak amit már én sem hiszek...

    ...hogy a holnap majd valami szebbet hoz.

Welcome in my broken dreams!

   Gyere, megmutatom, hogy mi zajlik most bennem. Láthatod miként omlik össze a lelkem köré oly gondosan felépített fal. Mint egy kártyavár. Nem láthatod az erőt, amely ledönti, hiszen most én mutatom, és még magam sem látom. Majd ha megtaláltam szólok.

   Lassan közeledik a kastélyom felé. A gondolataival húzza a lába elé a függőhidat, egy pillantásával fagyasztja be a várárkot. A kisujjával emeli meg a rácsot, ami a kapu előtt van, majd csak ráfúj az utána következő akadályra, s az máris porszemek formájában hever a lába alatt.

   Az ablakomból nézem, ahogy egyre közelebb hatol a toronyhoz, amiben lakok. Rákiáltok, hogy álljon meg, de nem hall. Nem akar hallani. Csak nézem a kegyetlen mosolyt az arcán, és hatalmába kerít a rettegés.

   Itt áll a tornyocskám alatt. Az ablakomból épp rálátok, de kicsit megnyugszom: nincs ajtó, s csak egy ablak, azon pedig én nézek kifele. Akkor az ujját a várfalhoz érinti, és egy fordított "u" alakot rajzol rá, aminek nyomán egy ajtó jelenik meg.

   Már nem láthatom, így behúzódok, és leülök a legtávolabbi sarkába a kerek tornyomnak. Hallom a döngő lépteit a lépcsőn, majd kivágódik az ajtó, és bejön a semmi.

   Mellém, rám és körém telepszik, és nem tudok szabadulni jeges fogásából. A szívemet fogja, és szorítja mind erősebben és erősebben, majd eljön a pont, ami már túl sok. Én nem bírom tovább, és a halány kis remény is szertefoszlik, hogy lehetek egyszer még normális. Mert mint ahogy a váramon, rajtam is csak úgy ment át, mint akinek gyerekjáték az egész... Várom, hogy egy utolsót szorítson rajtam, és én végleg eltűnjek.

   De nem... Elmegy. Itt hagy engem nyitott ajtókkal, egyedül és gyengén. Még lélegzem. Erőt gyűjtök, hogy ismét felépíthessem feleslegesen a kis váracskámat. De most még elnyúlok a padlót, és élvezem ahogy rámszakad a mennyezet.

   Akkor felébredek, és az ágyamban vagyok. A testemen megrázkódik, a szám megremeg, a látásom elhomályosul. Gyenge vagyok.

Jéghideg

   Kinézek az ablakon, és esik a hó. Olyan tiszta és gyönyörű. Olyan tökéletes. Elképzelem, amint hópehelyként alászállok egy felhőből. Sokan indulunk egyszerre, de azt az utat, amit bejárok a levegőben rajtam kívül senki nem teheti meg. Mindig van egy kicsi, egy hajszálnyi eltérés...mindenképpen. 

   Kinézek egy pontot a Földön magamnak. Oda szeretnék érkezni a játszótérre. Nekem csak ott jó. Már megtettem az utam felét, de hirtelen egy erős lökést érzek az oldalamban, és a szél messzire repít a célomtól. Megijedek és elbizonytalanodom. A félelem még jegesebb hullámokban áramlik át rajtam, mert úgy érzem örökre elvesztettem az irányítást magam felett.

   Ez így olyan bizonytalan. Nem lenne bajom vele, ha tudnám, hogy merre tartok. Csak egy aprócska, homályos képet mutass az úticélomról, és én máris megnyugszom.

   Becsukom a szemem. Nem merem elképzelni, hogy egy jobb hely felé tartok. Félek, hogy amikor megérkezek összetörne az álomképem. Így hát megpróbálom elképzelni a lehető legrosszabbat. Ahogy leszállok egy forgalmas úton, ahol a rengeteg autó undorító latyakká nyomta össze az oly tisztán induló hópihéket.
   Igen. Jó lesz nekem ott is. Végülis mindegy már. Lehet hogy még út közben elolvadok, és egy szélvédőre érkezek, ahol az ablaktörlők úgy söpörnek majd el, ahogyan én is letörlöm a könnyeimet, hogy ne homályosítsák el a látásomat.

   És akkor én gyűlölni fogom a söfőrt, aki a volánnál ül, hogy miért tette ezt velem. De lehet, hogy az én könnycseppecskéim is ezt gondolják rólam? Mind elátkoznak, akiket útjuk végezte előtt megállásra kényszerítek, és azok is, akiket még megszületni sem engedek. Mert minek?
   Egyszer hagytam csak, az a cseppecske végigfolyt az arcomon, és előttem az asztalra esett. Bele volt írva: "Gyenge vagy!" És tényleg, mert még ezt sem vagyok hajlandó beismerni...

   Mindegy is. Egyszer úgyis megérkezek. Már mindegy hova. Csak vége legyen.

Gomolyog a gomolyog a...

   Száll a füst. Olyan gyönyörű. Hátrahajtom a fejem, és egy nagyon szívok, kicsit lent tartom, aztán lassan kifújom. Játszok vele. Az ajkaimmal "O" alakot formálok, és aprócska karikákat alkotok. Aztán csak nézem, ahogy sorban, egymás után elvékonyodnak, majd eltűnnek a szobában.

   Itt egy hideg pohár. Ha belefújom, akkor olyan mint egy furcsán sűrű innivaló, amit épp csak meginni nem lehet. Óvatosan az asztallapra öntöm. Nézem, ahogy pár milliméterrel a fa felett szétfolyik... Nem is folyik. Inkább szétterül.

   De ha akarom, csak lassan kifújom, és nézem, ahogy a füst tömör felhőt alkot, majd lassan beleszáll a plafon alatt keletkező, és egyre növekvő halvány ködbe...

   Úgy érzem, a füsttel kiszáll belőlem az összes rossz érzés, és a helyét valami más tölti ki. Megnyugvás? Minden beszívott és kifújt felhőcskével könnyebbnek érzem a lelkemet. Nézem a szenet, ahogyan izzik. Gyönyörű vörös vibrálását visszaveri az alufólia burok, amibe bezártam.

   Úgy érzem, a lelkem békességben úszik. Nem érdekel semmi. Csak én vagyok és a szobában egyre sűrűsödő füstfelhő. Egyetlen percre szabadnak érzem magam.

   De lassan leég a szén és eloszlik a füstfelhő. A valóság megint rám szakad. A pillanatnyi békesség karika formájában kiszáll a mostmár nyitott ablakomon...

Meghalok, hogyha rám nézel?

   Hát ismét találkozunk. Hány éve is, hogy utoljára jártál nálam? 3 vagy 4? Nem fontos. Akkor gyenge voltam, és nem tudtam, hogy ki vagy.

   Te rám néztél, és én nem mertem felemelni a tekintetem a földről, ahol egy akkor hirtelen nagyon érdekessé vált foltot tanulmányoztam elmélyülten. Nem néztem az arcodra, mert féltem, hogy olyat látok, ami utána egy életen át, kísértő emlékként tart velem. És legfőképp nem néztem a szemedbe, mert féltem, hogy az a tűz, ami vörösen izzik benne, rögtön elemészt.

   Most, hogy nagyjából tisztában vagyok magammal, és az érzéseimmel, nem félek már. Megtanultam magamba nézni, és - még ha nem is tetszik - elfogadni azt, amit látok. Nem félek tőled, érted?! Már vártam a pillanatot amikor újra eljössz.

   Most, hogy itt állsz az ajtómban, már nem félek tőled. Lassan felkelek az ágyamból - nehogy úgy érezd, hogy a kedvedért sietni fogok - hosszúra nyújtott léptekkel az ajtóhoz megyek. Felemelem a fejem, belenézek a szemedbe, amitől akkor, régen annyira féltem. Elmosolyodom, és egy nem éppen kecsesnek mondható mozdulattal becsapom előtted az ajtót.

   Még élni fogok!

Ha képes lennék rá...

   Gyűlölöm,ha bántják, akit szeretek. A legrosszabb érzés a Világon...

   Ilyenkor úgy érzem, hogy mindjárt erőt vesz rajtam valami furcsa, belülről jövő szörnyeteg, ami mindenkit elpusztít, csak azt oltalmazza, akit én akarok. Ilyenkor néha nem veszem figyelembe az észérveket. Nem látom a másik esetleges, vagy csak részbeli igazát. Akit szeretek, azt megvédem.

   Szörnyű érzés, amikor tudom, hogy igazam van, de a másik fél ostobasága miatt képtelen vagyok higgadt maradni... Ilyenkor legszívesebben ordítanék, de azzal csak elismerném, hogy veszítettem. Pedig én nem fogok!

   Megvédelek bármi áron! Nem érdekel, hogy kivel kell érted vitáznom, mert a barátom vagy, így a kötelességem megvédeni. De nem is a kötelesség hajt. Az érzés, amikor látom az igazságtalanságot. Hogy veled úgy bánnak, amit az én lelkem képtelen elviselni. De te csak hallgatsz. Mosolyogsz. Talán mert tudod, hogy akkor is igazad van, ha megvéded magad, és akkor is, ha nem? Kezdelek tisztelni... Nem tudom hogy vagy képes higgadt maradni... Vagy csak úgy csinálsz és a felszín alatt épp kitörni készül benned a túláradó indulat?

   Nem értem a dolgokat... Egy csomó mindenben nem látok összefüggést. Nem tudom feldolgozni, ha valami mégsem úgy van, ahogy nekem elmondták... Dehát mindenki mást mond. Kinek higgyek?

   Félek is, hogy a túlzott óvni akarásommal csak bajt hozok. Mi lesz, ha nem tudlak megvédeni? Segíteni szeretnék. Mert bele tudom képzelni magam a helyedbe. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha neked volnék...

   Olyan szívesen megkérdeznék mindent mindenkitől, hogy előttem ne legyenek már titkok, és biztos legyek benne, hogy nem mondok hülyeséget, de nem lehet. Nem lehet, mert a sok történet már túl kusza hálót sző, amelybe akaratomon kívül is belegabalyodtam. Nem lehet, mert akkor elárulom, ami másoknak, vagy neked nem igazad...Nem tudom... Így inkább hallgatok...