Ilyenkor ülsz otthon egyedül, és képtelen vagy bármit is csinálni... Próbálod visszatartani a hisztérikus sírást, hogy nem tehetsz semmit, ez az egész nem rajtad áll.
Nyugtatgatod magad, hogy visszajön, és hogy lesz ez még olyan,mint volt, de a képzeletbeli hangból, ami a megnyugtató szavakat hajtogatja, nem tudod kiűzni azt a maró gúnyt, ami miatt lassan felrobbanni készülsz.
Valaki mentsen meg...
De jól tudod, hogy nem fog. Napról napra jobban emészt az elkeseredettség, hogy már az utcán sem mered felemelni a tekintetedet. Még valaki meglátja...
Nyitott könyvnek érzed magad, és ha nem vigyázol olyan olvas a lelkedbe, akit eddig a legtávolabb tartottál magadtól. Nem véletlenül... Ha meglátja, hogy gyenge vagy: véged.
Hirtelen észreveszed, hogy zuhansz... Nem a sötétben, nem egy szakadékba... Csak a néma semmibe.
A tested fel van készülve a becsapódásra, de tudod, hogy sosem érhetsz földet... Mindig van lejjebb.
A legrosszabb mégis, hogy ha felnézel még látod azt a távolodó fényt, ahonnan jöttél, és ami sosem tűnik el, és apró reményt ad.
És a lelked egy kis darabja még remél, ahogy a sötét szobádban is pislákol egy gyertya, de érzed: az ablakon befújó szél a lángot eloltja, s Te mély álomba merülsz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése