Gomolyog a gomolyog a...

   Száll a füst. Olyan gyönyörű. Hátrahajtom a fejem, és egy nagyon szívok, kicsit lent tartom, aztán lassan kifújom. Játszok vele. Az ajkaimmal "O" alakot formálok, és aprócska karikákat alkotok. Aztán csak nézem, ahogy sorban, egymás után elvékonyodnak, majd eltűnnek a szobában.

   Itt egy hideg pohár. Ha belefújom, akkor olyan mint egy furcsán sűrű innivaló, amit épp csak meginni nem lehet. Óvatosan az asztallapra öntöm. Nézem, ahogy pár milliméterrel a fa felett szétfolyik... Nem is folyik. Inkább szétterül.

   De ha akarom, csak lassan kifújom, és nézem, ahogy a füst tömör felhőt alkot, majd lassan beleszáll a plafon alatt keletkező, és egyre növekvő halvány ködbe...

   Úgy érzem, a füsttel kiszáll belőlem az összes rossz érzés, és a helyét valami más tölti ki. Megnyugvás? Minden beszívott és kifújt felhőcskével könnyebbnek érzem a lelkemet. Nézem a szenet, ahogyan izzik. Gyönyörű vörös vibrálását visszaveri az alufólia burok, amibe bezártam.

   Úgy érzem, a lelkem békességben úszik. Nem érdekel semmi. Csak én vagyok és a szobában egyre sűrűsödő füstfelhő. Egyetlen percre szabadnak érzem magam.

   De lassan leég a szén és eloszlik a füstfelhő. A valóság megint rám szakad. A pillanatnyi békesség karika formájában kiszáll a mostmár nyitott ablakomon...

Meghalok, hogyha rám nézel?

   Hát ismét találkozunk. Hány éve is, hogy utoljára jártál nálam? 3 vagy 4? Nem fontos. Akkor gyenge voltam, és nem tudtam, hogy ki vagy.

   Te rám néztél, és én nem mertem felemelni a tekintetem a földről, ahol egy akkor hirtelen nagyon érdekessé vált foltot tanulmányoztam elmélyülten. Nem néztem az arcodra, mert féltem, hogy olyat látok, ami utána egy életen át, kísértő emlékként tart velem. És legfőképp nem néztem a szemedbe, mert féltem, hogy az a tűz, ami vörösen izzik benne, rögtön elemészt.

   Most, hogy nagyjából tisztában vagyok magammal, és az érzéseimmel, nem félek már. Megtanultam magamba nézni, és - még ha nem is tetszik - elfogadni azt, amit látok. Nem félek tőled, érted?! Már vártam a pillanatot amikor újra eljössz.

   Most, hogy itt állsz az ajtómban, már nem félek tőled. Lassan felkelek az ágyamból - nehogy úgy érezd, hogy a kedvedért sietni fogok - hosszúra nyújtott léptekkel az ajtóhoz megyek. Felemelem a fejem, belenézek a szemedbe, amitől akkor, régen annyira féltem. Elmosolyodom, és egy nem éppen kecsesnek mondható mozdulattal becsapom előtted az ajtót.

   Még élni fogok!

Ha képes lennék rá...

   Gyűlölöm,ha bántják, akit szeretek. A legrosszabb érzés a Világon...

   Ilyenkor úgy érzem, hogy mindjárt erőt vesz rajtam valami furcsa, belülről jövő szörnyeteg, ami mindenkit elpusztít, csak azt oltalmazza, akit én akarok. Ilyenkor néha nem veszem figyelembe az észérveket. Nem látom a másik esetleges, vagy csak részbeli igazát. Akit szeretek, azt megvédem.

   Szörnyű érzés, amikor tudom, hogy igazam van, de a másik fél ostobasága miatt képtelen vagyok higgadt maradni... Ilyenkor legszívesebben ordítanék, de azzal csak elismerném, hogy veszítettem. Pedig én nem fogok!

   Megvédelek bármi áron! Nem érdekel, hogy kivel kell érted vitáznom, mert a barátom vagy, így a kötelességem megvédeni. De nem is a kötelesség hajt. Az érzés, amikor látom az igazságtalanságot. Hogy veled úgy bánnak, amit az én lelkem képtelen elviselni. De te csak hallgatsz. Mosolyogsz. Talán mert tudod, hogy akkor is igazad van, ha megvéded magad, és akkor is, ha nem? Kezdelek tisztelni... Nem tudom hogy vagy képes higgadt maradni... Vagy csak úgy csinálsz és a felszín alatt épp kitörni készül benned a túláradó indulat?

   Nem értem a dolgokat... Egy csomó mindenben nem látok összefüggést. Nem tudom feldolgozni, ha valami mégsem úgy van, ahogy nekem elmondták... Dehát mindenki mást mond. Kinek higgyek?

   Félek is, hogy a túlzott óvni akarásommal csak bajt hozok. Mi lesz, ha nem tudlak megvédeni? Segíteni szeretnék. Mert bele tudom képzelni magam a helyedbe. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha neked volnék...

   Olyan szívesen megkérdeznék mindent mindenkitől, hogy előttem ne legyenek már titkok, és biztos legyek benne, hogy nem mondok hülyeséget, de nem lehet. Nem lehet, mert a sok történet már túl kusza hálót sző, amelybe akaratomon kívül is belegabalyodtam. Nem lehet, mert akkor elárulom, ami másoknak, vagy neked nem igazad...Nem tudom... Így inkább hallgatok...

Mindjárt itt a karácsony...

   Mindjárt itt a karácsony! Az év legszebb napjai, a szeretet ünnepe. Hát miért nem várom? 

   Amíg kicsi voltam és hittem a Jézuskában és minden rendben volt, már hetekkel korábban azon gondolkoztam, hogy vajon mit hoz idén? Sikerült mindig meglepnie. Belegondolva minden évben valami teljesen haszontalan dolgot hozott, de mégis, amikor megláttam azt a sok ajándékot a fa alatt, örült a pici szívem...

   És előtte feldíszítettük a fát. A húgommal és a nővéremmel, aztán percekig bámultuk ahogy a sok mézeskalácstól, szaloncukortól, karácsonyfadísztől majdnem összedől. Nem volt sem esztétikus, sem szép... nekünk mégis a leggyönyörűbb, hiszen mi csináltuk.

   Aztán ahogy nőttünk valahogy elveszett a varázslat. Mint amikor az üveggolyó elgurul, és te nem találod meg soha többé. Hiányzik az egész, mert amióta a szüleim elváltak, az összes ünnep csak árnyékképe régi önmagának, és még ha nevetünk, és jól érezzük magunkat, akkor sem leszünk már olyan önfeledten boldogok, mint régen... Egy kis űr mindig marad... 

  Néha még reménykedem benne, hogy lehet minden olyan gyönyörű, mint volt, de már elvesztettem azt a kisgyereket, aki karácsonykor meg akarta lesni a Jézuskát, aki a Télapót várta, hogy jöjjön a rénszarvasok húzta szánján, de mindig mielőtt megpillanthatta volna őket, azok lerakták, amit hoztak, és már tova is szálltak az első fuvallattal...

Kívül a nap, belül vihar előtti csend...

   Mint a sivatagi táj, amely évek óta várja az esőt, úgy kívánja lelkem azt a pár könnycseppet, ami végre megtisztít. Abba a pár könnycseppbe akarom az összes érzésemet sűríteni és kiadni magamból, hogy engem tovább ne kínozzon. Meg akarok szabadulni mindentől. Az emlékeimtől is. El akarok dobni mindent és újrakezdeni az egészet. A nulláról indulni, és tiszta lapokkal játszani...

   De senki nem lehet érzelem mentes, az emlékeket pedig nem lehet kitörölni. Így csak kínoz a múlt, ami este - amikor teljesen egyedül vagyok, és nem véd semmi - bekúszik az álmaimba. Alattomosan beszivárog az elmémbe és legédesebb álmaimat is megmérgezi. Én meg csak fekszem az ágyban, de egy másik időben vagyok...a lelkem kiszáll a testemből, és újraéli a rossz emlékeim, a jókat megmásítja. Mintha vágyná a fájdalmat, örökös rémképekkel bombázza a szívem, amiket nem tudok feldolgozni...

  Minden százszor játszódik bennem, és a százegyedik történik...nem tudok rá felkészülni...Felemésztenek a gondolataim.

    Az emberek körülvesznek, én mégis egyedül vagyok... Legszívesebben ki sem mozdulnék itthonról... Csak olvasnék egész nap. 

   Egy könyvben mindig más. A főhős mindig nyer. A gonosz elbukik. Egy álomvilág... költözni akarok...

Az ember egyedül felrobban...

   Érezted már azt a feszítő érzést a mellkasodban? Azt a szorító érzést a torkodban? Nem azt, amikor vágyódsz valaki után...azt, amikor érzed, hogy épp most veszítesz el valakit. Valakit, akiről úgy gondoltad, hogy mindig melletted lesz. Egy olyan embert, akinek bármit elmondhattál. Aki egy Világot jelentett neked...

    Ilyenkor ülsz otthon egyedül, és képtelen vagy bármit is csinálni... Próbálod visszatartani a hisztérikus sírást, hogy nem tehetsz semmit, ez az egész nem rajtad áll.

    Nyugtatgatod magad, hogy visszajön, és hogy lesz ez még olyan,mint volt, de a képzeletbeli hangból, ami a megnyugtató szavakat hajtogatja, nem tudod kiűzni azt a maró gúnyt, ami miatt lassan felrobbanni készülsz.

    Valaki mentsen meg...

    De jól tudod, hogy nem fog. Napról napra jobban emészt az elkeseredettség, hogy már az utcán sem mered felemelni a tekintetedet. Még valaki meglátja...

    Nyitott könyvnek érzed magad, és ha nem vigyázol olyan olvas a lelkedbe, akit eddig a legtávolabb tartottál magadtól. Nem véletlenül... Ha meglátja, hogy gyenge vagy: véged.

    Hirtelen észreveszed, hogy zuhansz... Nem a sötétben, nem egy szakadékba... Csak a néma semmibe.

A tested fel van készülve a becsapódásra, de tudod, hogy sosem érhetsz földet... Mindig van lejjebb.

A legrosszabb mégis, hogy ha felnézel még látod azt a távolodó fényt, ahonnan jöttél, és ami sosem tűnik el, és apró reményt ad.

    És a lelked egy kis darabja még remél, ahogy a sötét szobádban is pislákol egy gyertya, de érzed: az ablakon befújó szél a lángot eloltja, s Te mély álomba merülsz...