Welcome in my broken dreams!

   Gyere, megmutatom, hogy mi zajlik most bennem. Láthatod miként omlik össze a lelkem köré oly gondosan felépített fal. Mint egy kártyavár. Nem láthatod az erőt, amely ledönti, hiszen most én mutatom, és még magam sem látom. Majd ha megtaláltam szólok.

   Lassan közeledik a kastélyom felé. A gondolataival húzza a lába elé a függőhidat, egy pillantásával fagyasztja be a várárkot. A kisujjával emeli meg a rácsot, ami a kapu előtt van, majd csak ráfúj az utána következő akadályra, s az máris porszemek formájában hever a lába alatt.

   Az ablakomból nézem, ahogy egyre közelebb hatol a toronyhoz, amiben lakok. Rákiáltok, hogy álljon meg, de nem hall. Nem akar hallani. Csak nézem a kegyetlen mosolyt az arcán, és hatalmába kerít a rettegés.

   Itt áll a tornyocskám alatt. Az ablakomból épp rálátok, de kicsit megnyugszom: nincs ajtó, s csak egy ablak, azon pedig én nézek kifele. Akkor az ujját a várfalhoz érinti, és egy fordított "u" alakot rajzol rá, aminek nyomán egy ajtó jelenik meg.

   Már nem láthatom, így behúzódok, és leülök a legtávolabbi sarkába a kerek tornyomnak. Hallom a döngő lépteit a lépcsőn, majd kivágódik az ajtó, és bejön a semmi.

   Mellém, rám és körém telepszik, és nem tudok szabadulni jeges fogásából. A szívemet fogja, és szorítja mind erősebben és erősebben, majd eljön a pont, ami már túl sok. Én nem bírom tovább, és a halány kis remény is szertefoszlik, hogy lehetek egyszer még normális. Mert mint ahogy a váramon, rajtam is csak úgy ment át, mint akinek gyerekjáték az egész... Várom, hogy egy utolsót szorítson rajtam, és én végleg eltűnjek.

   De nem... Elmegy. Itt hagy engem nyitott ajtókkal, egyedül és gyengén. Még lélegzem. Erőt gyűjtök, hogy ismét felépíthessem feleslegesen a kis váracskámat. De most még elnyúlok a padlót, és élvezem ahogy rámszakad a mennyezet.

   Akkor felébredek, és az ágyamban vagyok. A testemen megrázkódik, a szám megremeg, a látásom elhomályosul. Gyenge vagyok.

Jéghideg

   Kinézek az ablakon, és esik a hó. Olyan tiszta és gyönyörű. Olyan tökéletes. Elképzelem, amint hópehelyként alászállok egy felhőből. Sokan indulunk egyszerre, de azt az utat, amit bejárok a levegőben rajtam kívül senki nem teheti meg. Mindig van egy kicsi, egy hajszálnyi eltérés...mindenképpen. 

   Kinézek egy pontot a Földön magamnak. Oda szeretnék érkezni a játszótérre. Nekem csak ott jó. Már megtettem az utam felét, de hirtelen egy erős lökést érzek az oldalamban, és a szél messzire repít a célomtól. Megijedek és elbizonytalanodom. A félelem még jegesebb hullámokban áramlik át rajtam, mert úgy érzem örökre elvesztettem az irányítást magam felett.

   Ez így olyan bizonytalan. Nem lenne bajom vele, ha tudnám, hogy merre tartok. Csak egy aprócska, homályos képet mutass az úticélomról, és én máris megnyugszom.

   Becsukom a szemem. Nem merem elképzelni, hogy egy jobb hely felé tartok. Félek, hogy amikor megérkezek összetörne az álomképem. Így hát megpróbálom elképzelni a lehető legrosszabbat. Ahogy leszállok egy forgalmas úton, ahol a rengeteg autó undorító latyakká nyomta össze az oly tisztán induló hópihéket.
   Igen. Jó lesz nekem ott is. Végülis mindegy már. Lehet hogy még út közben elolvadok, és egy szélvédőre érkezek, ahol az ablaktörlők úgy söpörnek majd el, ahogyan én is letörlöm a könnyeimet, hogy ne homályosítsák el a látásomat.

   És akkor én gyűlölni fogom a söfőrt, aki a volánnál ül, hogy miért tette ezt velem. De lehet, hogy az én könnycseppecskéim is ezt gondolják rólam? Mind elátkoznak, akiket útjuk végezte előtt megállásra kényszerítek, és azok is, akiket még megszületni sem engedek. Mert minek?
   Egyszer hagytam csak, az a cseppecske végigfolyt az arcomon, és előttem az asztalra esett. Bele volt írva: "Gyenge vagy!" És tényleg, mert még ezt sem vagyok hajlandó beismerni...

   Mindegy is. Egyszer úgyis megérkezek. Már mindegy hova. Csak vége legyen.