Kívül a nap, belül vihar előtti csend...

   Mint a sivatagi táj, amely évek óta várja az esőt, úgy kívánja lelkem azt a pár könnycseppet, ami végre megtisztít. Abba a pár könnycseppbe akarom az összes érzésemet sűríteni és kiadni magamból, hogy engem tovább ne kínozzon. Meg akarok szabadulni mindentől. Az emlékeimtől is. El akarok dobni mindent és újrakezdeni az egészet. A nulláról indulni, és tiszta lapokkal játszani...

   De senki nem lehet érzelem mentes, az emlékeket pedig nem lehet kitörölni. Így csak kínoz a múlt, ami este - amikor teljesen egyedül vagyok, és nem véd semmi - bekúszik az álmaimba. Alattomosan beszivárog az elmémbe és legédesebb álmaimat is megmérgezi. Én meg csak fekszem az ágyban, de egy másik időben vagyok...a lelkem kiszáll a testemből, és újraéli a rossz emlékeim, a jókat megmásítja. Mintha vágyná a fájdalmat, örökös rémképekkel bombázza a szívem, amiket nem tudok feldolgozni...

  Minden százszor játszódik bennem, és a százegyedik történik...nem tudok rá felkészülni...Felemésztenek a gondolataim.

    Az emberek körülvesznek, én mégis egyedül vagyok... Legszívesebben ki sem mozdulnék itthonról... Csak olvasnék egész nap. 

   Egy könyvben mindig más. A főhős mindig nyer. A gonosz elbukik. Egy álomvilág... költözni akarok...