Gyere, megmutatom, hogy mi zajlik most bennem. Láthatod miként omlik össze a lelkem köré oly gondosan felépített fal. Mint egy kártyavár. Nem láthatod az erőt, amely ledönti, hiszen most én mutatom, és még magam sem látom. Majd ha megtaláltam szólok.
Lassan közeledik a kastélyom felé. A gondolataival húzza a lába elé a függőhidat, egy pillantásával fagyasztja be a várárkot. A kisujjával emeli meg a rácsot, ami a kapu előtt van, majd csak ráfúj az utána következő akadályra, s az máris porszemek formájában hever a lába alatt.
Az ablakomból nézem, ahogy egyre közelebb hatol a toronyhoz, amiben lakok. Rákiáltok, hogy álljon meg, de nem hall. Nem akar hallani. Csak nézem a kegyetlen mosolyt az arcán, és hatalmába kerít a rettegés.
Itt áll a tornyocskám alatt. Az ablakomból épp rálátok, de kicsit megnyugszom: nincs ajtó, s csak egy ablak, azon pedig én nézek kifele. Akkor az ujját a várfalhoz érinti, és egy fordított "u" alakot rajzol rá, aminek nyomán egy ajtó jelenik meg.
Már nem láthatom, így behúzódok, és leülök a legtávolabbi sarkába a kerek tornyomnak. Hallom a döngő lépteit a lépcsőn, majd kivágódik az ajtó, és bejön a semmi.
Mellém, rám és körém telepszik, és nem tudok szabadulni jeges fogásából. A szívemet fogja, és szorítja mind erősebben és erősebben, majd eljön a pont, ami már túl sok. Én nem bírom tovább, és a halány kis remény is szertefoszlik, hogy lehetek egyszer még normális. Mert mint ahogy a váramon, rajtam is csak úgy ment át, mint akinek gyerekjáték az egész... Várom, hogy egy utolsót szorítson rajtam, és én végleg eltűnjek.
De nem... Elmegy. Itt hagy engem nyitott ajtókkal, egyedül és gyengén. Még lélegzem. Erőt gyűjtök, hogy ismét felépíthessem feleslegesen a kis váracskámat. De most még elnyúlok a padlót, és élvezem ahogy rámszakad a mennyezet.
Akkor felébredek, és az ágyamban vagyok. A testemen megrázkódik, a szám megremeg, a látásom elhomályosul. Gyenge vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése