Jéghideg

   Kinézek az ablakon, és esik a hó. Olyan tiszta és gyönyörű. Olyan tökéletes. Elképzelem, amint hópehelyként alászállok egy felhőből. Sokan indulunk egyszerre, de azt az utat, amit bejárok a levegőben rajtam kívül senki nem teheti meg. Mindig van egy kicsi, egy hajszálnyi eltérés...mindenképpen. 

   Kinézek egy pontot a Földön magamnak. Oda szeretnék érkezni a játszótérre. Nekem csak ott jó. Már megtettem az utam felét, de hirtelen egy erős lökést érzek az oldalamban, és a szél messzire repít a célomtól. Megijedek és elbizonytalanodom. A félelem még jegesebb hullámokban áramlik át rajtam, mert úgy érzem örökre elvesztettem az irányítást magam felett.

   Ez így olyan bizonytalan. Nem lenne bajom vele, ha tudnám, hogy merre tartok. Csak egy aprócska, homályos képet mutass az úticélomról, és én máris megnyugszom.

   Becsukom a szemem. Nem merem elképzelni, hogy egy jobb hely felé tartok. Félek, hogy amikor megérkezek összetörne az álomképem. Így hát megpróbálom elképzelni a lehető legrosszabbat. Ahogy leszállok egy forgalmas úton, ahol a rengeteg autó undorító latyakká nyomta össze az oly tisztán induló hópihéket.
   Igen. Jó lesz nekem ott is. Végülis mindegy már. Lehet hogy még út közben elolvadok, és egy szélvédőre érkezek, ahol az ablaktörlők úgy söpörnek majd el, ahogyan én is letörlöm a könnyeimet, hogy ne homályosítsák el a látásomat.

   És akkor én gyűlölni fogom a söfőrt, aki a volánnál ül, hogy miért tette ezt velem. De lehet, hogy az én könnycseppecskéim is ezt gondolják rólam? Mind elátkoznak, akiket útjuk végezte előtt megállásra kényszerítek, és azok is, akiket még megszületni sem engedek. Mert minek?
   Egyszer hagytam csak, az a cseppecske végigfolyt az arcomon, és előttem az asztalra esett. Bele volt írva: "Gyenge vagy!" És tényleg, mert még ezt sem vagyok hajlandó beismerni...

   Mindegy is. Egyszer úgyis megérkezek. Már mindegy hova. Csak vége legyen.