Sétálok az utcán, a zene a lehető leghangosabban dübörög a fülemben. A külvilágnak a legapróbb hangfoszlánya sem juthat be az én kis elzárkózott világomba. Mereven nézek magam elé, ügyelve rá, hogy tekintetem egyetlen pillanatra se hagyja el a földet.
Minél közelebb kerülök hozzá, hogy hazaérjek, annál gyorsabban sétálok, már szinte futok...de közben egyre hosszabbak lesznek a másodpercek, én pedig úgy érzem soha nem léphetek már be a kis birodalmamba.
Végre elérem a lépcsőházat, de még mindig olyan messzinek tűnik a célom. Csiga lassúsággal mászom meg mind a négy emeletet, de végre az ajtó előtt állok. Hisztérikusan feltépem, majd a dübörgő zene miatt észre sem véve a kelleténél hangosabban csapom be magam után. Nem baj. Úgysincs itthon senki. A hátamat egy pillanatra az ajtónak támaszom, de hamar ellököm magam.
Gyorsan bevetem magam a szobácskámba. Az én saját kis világomban. Óvatosan, becsukom az ajtót, leülök az ágyamra. A szám öntudatlanul mosolyra húzódik. Kitépem a fülemből a zenét.
És...és egyszercsak leolvad az arcomról a vigyor. Mert rám szakad a csend. Az elképzelt biztonságot nyújtó szobám egyszerre támadónak tűnik, mégis biztonságosabb, mint bármi más.
Semmi nem szól. Nincs zene, az utca zajai nem szűrődnek be a csukott ablakon. Most még a laptop egyhangú zümmögése sem töri meg a csendet. Az egyetlen dolog amit hallok, ahogy a szívem akar kétségbeesetten kiszakadni a mellkasomból.
Meg akarom törni a némaságot. Kinyitom a számat, és becsukom a szemem. De nem hagyja el hang a torkomat. A szám kiszárad, minden gondolat a örökre a torkomban ragad.
Még a csendnek sem tudom elmondani amit szeretnék. Pedig ő igazán meghallgat. De nem reagál. Most tehát nincs mit mondanom. Vagy inkább nincs kinek. Hát elmondom magamnak amit már én sem hiszek...
...hogy a holnap majd valami szebbet hoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése