Száll a füst. Olyan gyönyörű. Hátrahajtom a fejem, és egy nagyon szívok, kicsit lent tartom, aztán lassan kifújom. Játszok vele. Az ajkaimmal "O" alakot formálok, és aprócska karikákat alkotok. Aztán csak nézem, ahogy sorban, egymás után elvékonyodnak, majd eltűnnek a szobában.
Itt egy hideg pohár. Ha belefújom, akkor olyan mint egy furcsán sűrű innivaló, amit épp csak meginni nem lehet. Óvatosan az asztallapra öntöm. Nézem, ahogy pár milliméterrel a fa felett szétfolyik... Nem is folyik. Inkább szétterül.
De ha akarom, csak lassan kifújom, és nézem, ahogy a füst tömör felhőt alkot, majd lassan beleszáll a plafon alatt keletkező, és egyre növekvő halvány ködbe...
Úgy érzem, a füsttel kiszáll belőlem az összes rossz érzés, és a helyét valami más tölti ki. Megnyugvás? Minden beszívott és kifújt felhőcskével könnyebbnek érzem a lelkemet. Nézem a szenet, ahogyan izzik. Gyönyörű vörös vibrálását visszaveri az alufólia burok, amibe bezártam.
Úgy érzem, a lelkem békességben úszik. Nem érdekel semmi. Csak én vagyok és a szobában egyre sűrűsödő füstfelhő. Egyetlen percre szabadnak érzem magam.
De lassan leég a szén és eloszlik a füstfelhő. A valóság megint rám szakad. A pillanatnyi békesség karika formájában kiszáll a mostmár nyitott ablakomon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése