Te rám néztél, és én nem mertem felemelni a tekintetem a földről, ahol egy akkor hirtelen nagyon érdekessé vált foltot tanulmányoztam elmélyülten. Nem néztem az arcodra, mert féltem, hogy olyat látok, ami utána egy életen át, kísértő emlékként tart velem. És legfőképp nem néztem a szemedbe, mert féltem, hogy az a tűz, ami vörösen izzik benne, rögtön elemészt.
Most, hogy nagyjából tisztában vagyok magammal, és az érzéseimmel, nem félek már. Megtanultam magamba nézni, és - még ha nem is tetszik - elfogadni azt, amit látok. Nem félek tőled, érted?! Már vártam a pillanatot amikor újra eljössz.
Most, hogy itt állsz az ajtómban, már nem félek tőled. Lassan felkelek az ágyamból - nehogy úgy érezd, hogy a kedvedért sietni fogok - hosszúra nyújtott léptekkel az ajtóhoz megyek. Felemelem a fejem, belenézek a szemedbe, amitől akkor, régen annyira féltem. Elmosolyodom, és egy nem éppen kecsesnek mondható mozdulattal becsapom előtted az ajtót.
Még élni fogok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése