Ilyenkor úgy érzem, hogy mindjárt erőt vesz rajtam valami furcsa, belülről jövő szörnyeteg, ami mindenkit elpusztít, csak azt oltalmazza, akit én akarok. Ilyenkor néha nem veszem figyelembe az észérveket. Nem látom a másik esetleges, vagy csak részbeli igazát. Akit szeretek, azt megvédem.
Szörnyű érzés, amikor tudom, hogy igazam van, de a másik fél ostobasága miatt képtelen vagyok higgadt maradni... Ilyenkor legszívesebben ordítanék, de azzal csak elismerném, hogy veszítettem. Pedig én nem fogok!
Megvédelek bármi áron! Nem érdekel, hogy kivel kell érted vitáznom, mert a barátom vagy, így a kötelességem megvédeni. De nem is a kötelesség hajt. Az érzés, amikor látom az igazságtalanságot. Hogy veled úgy bánnak, amit az én lelkem képtelen elviselni. De te csak hallgatsz. Mosolyogsz. Talán mert tudod, hogy akkor is igazad van, ha megvéded magad, és akkor is, ha nem? Kezdelek tisztelni... Nem tudom hogy vagy képes higgadt maradni... Vagy csak úgy csinálsz és a felszín alatt épp kitörni készül benned a túláradó indulat?
Nem értem a dolgokat... Egy csomó mindenben nem látok összefüggést. Nem tudom feldolgozni, ha valami mégsem úgy van, ahogy nekem elmondták... Dehát mindenki mást mond. Kinek higgyek?
Félek is, hogy a túlzott óvni akarásommal csak bajt hozok. Mi lesz, ha nem tudlak megvédeni? Segíteni szeretnék. Mert bele tudom képzelni magam a helyedbe. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha neked volnék...
Olyan szívesen megkérdeznék mindent mindenkitől, hogy előttem ne legyenek már titkok, és biztos legyek benne, hogy nem mondok hülyeséget, de nem lehet. Nem lehet, mert a sok történet már túl kusza hálót sző, amelybe akaratomon kívül is belegabalyodtam. Nem lehet, mert akkor elárulom, ami másoknak, vagy neked nem igazad...Nem tudom... Így inkább hallgatok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése