Mindjárt itt a karácsony! Az év legszebb napjai, a szeretet ünnepe. Hát miért nem várom?
Amíg kicsi voltam és hittem a Jézuskában és minden rendben volt, már hetekkel korábban azon gondolkoztam, hogy vajon mit hoz idén? Sikerült mindig meglepnie. Belegondolva minden évben valami teljesen haszontalan dolgot hozott, de mégis, amikor megláttam azt a sok ajándékot a fa alatt, örült a pici szívem...
És előtte feldíszítettük a fát. A húgommal és a nővéremmel, aztán percekig bámultuk ahogy a sok mézeskalácstól, szaloncukortól, karácsonyfadísztől majdnem összedől. Nem volt sem esztétikus, sem szép... nekünk mégis a leggyönyörűbb, hiszen mi csináltuk.
Aztán ahogy nőttünk valahogy elveszett a varázslat. Mint amikor az üveggolyó elgurul, és te nem találod meg soha többé. Hiányzik az egész, mert amióta a szüleim elváltak, az összes ünnep csak árnyékképe régi önmagának, és még ha nevetünk, és jól érezzük magunkat, akkor sem leszünk már olyan önfeledten boldogok, mint régen... Egy kis űr mindig marad...
Néha még reménykedem benne, hogy lehet minden olyan gyönyörű, mint volt, de már elvesztettem azt a kisgyereket, aki karácsonykor meg akarta lesni a Jézuskát, aki a Télapót várta, hogy jöjjön a rénszarvasok húzta szánján, de mindig mielőtt megpillanthatta volna őket, azok lerakták, amit hoztak, és már tova is szálltak az első fuvallattal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése